A NAGY OSCAR-KRITIKA

SZERINTEM AZ IDE OSCAR-GÁLA...

unalmas, fantáziátlan és döcögős volt. De a kritikákkal ellentétben szerintem NEM Seth MacFarlane miatt!

Sokan kritizálták az idei Oscar-gálát, de ezt már megszokhatta az Akadémia, hiszen minden évben komoly támadások érik a rendre közel négy órásra duzzadó show-t. Ezúttal én sem tudok ódákat zengeni a vasárnap éjszaka tartott filmünnepről.

Pedig Seth MacFarlane remek házigazda választásnak tűnt. Pikírt és szarkasztikus humora azonban csak ritkán csillant meg, sokkal visszafogottabban és finomabban bánt a poénjaival, mint mondjuk a Family Guy epizódjaiban, vagy Ted című mozijában. Ennek ellenére nem az ő hibája volt, hogy az idei Oscar-gála unalomba fulladt. MacFarlane táncolt, énekelt és azért néha nagyon betalált egy-egy csípősebb megjegyzésével, mindent megtett, amit egy jó házigazdának meg kell tennie.

Ilyen gyenge rendezést viszont én még soha életemben nem láttam. Szerencsétlen házigazda hiába ostorozta közönsége tagjait, poénjai csattanója az lehetett volna, ha a rendező bevágja a vicc tárgyául szolgáló jelenlevők arcát, a reakciókat. Ez azonban nem történt meg. Nem láttuk, mit szólt Amy Adams ahhoz, hogy állítólag annyira akarja az Oscart, hogy képes lenne kitépni azt valaki kezéből, sőt még meg is harapná, vérfürdőt rendezve ezzel. Nem láttuk azt sem, hogy Denzel Washington mit szólt filmje bábverziójához, illetve, hogy George Clooney mennyire sértődött meg a barátnői életkorán élcelődő MacFarlane poénján?

A reakciók nélkül a poénok csak repkedtek a levegőben, de csak kevésnek sikerült igazán célba találnia. A nyitány amúgy szellemes lehetett volna, de a producerek rossz arányérzéke, ezt is taccsra vágta. Hosszú volt, maga a Kirk kapitány poén (a táncos-, énekesbetétekkel) gyorsan unalmas ismétléssé változott. Én mondjuk nem  csodálkozom, hiszen az a producer-páros felelt az idei Oscar-gáláért, akik tíz évvel ezelőtt a legjobb film szobrát nyerték el a szerintem méltatlanul díjazott Chicagóért. Amennyire középszerű volt az a film, annyira középszerű volt az egész gála is.

A producereket ismerve persze nem véletlen, hogy a zene és a film kapcsolata volt az este témája.  De könyörgöm, hogy valaki komolyan a musicalek előtti tisztelgésnek tartja azt, hogy mindenféle újragondolás nélkül elénekelnek egy dalt a Chicagóból, a Dreamgirlsből és körülbelül a teljes repertoárt A nyomorultakból? A producerek nem a musicalek előtt tisztelegtek, hanem saját filmjük, a Chicago előtt. Szánalmas volt, pláne az "All That Jazz" Catherine Zeta-Jones kínosra sikerült előadásában (nem is kapott állótapsot), ennyi erővel a filmből is levetíthették volna az ideillő jelenetet, ennél még az is jobb lett volna. Jennifer Hudson csodás hangjából egy valamire való producer sokkal többet kihozott volna, izgalmas, sosem látott színpadi verzióvá varázsolta volna a kritikusokat megosztó (ez mindhárom fent említettre igaz) musicalek elcsépelt betétdalait.

Ráadásul tényleg a Chicago, a Dreamgirls és A nyomorultak jelentené a modern musical fogalmát? Ha csak a 2000 utáni éveket nézzük, akkor is, hol maradt a műfaj feltámasztója, a Moulin Rouge, a Sweeney Todd, a Hajlakk, az Egyszer és a Táncos a sötétben? Vagy olyan zenés filmeket is megidézhettek volna, mint a Ray, A nyughatatlan, a Piaf? De ha még nem is bővítik a repertoárt, akkor is legalább kreatív ötletekkel nyúltak volna hozzá az alapanyaghoz, úgy ahogy Baz Luhrmann tette négy éve, amikor egy lélegzetelállító medley-t varázsolt a leghíresebb musicaldalokból Hugh Jackman és Beyoncé tolmácsolásában. Ezen is látszik, hogy Luhrmann mennyivel jobban ért a musicelekhez és a show-hoz (a csodás Moulin Rouge rendezőjeként), mint ez a két szerencsétlen. Persze értem én, hogy nem lehetett megismételni a négy évvel ezelőttit, de kérdem én, ha akkor sikerült valami egészen bravúrosat csinálni, most minek kellett megint elővenni a témát? Négy év után időszerű lenne ismét a musicaleknek szentelni az estét? Ennyire azért nem erős ez a műfaj.

A témához fantázia és tökösség nélkül nyúltak hozzá (mit is vártam a Chicago producereitől?), és ez végigkísérte az egész estét. A nagyon beharangozott James Bond előtti tisztelgés is lelketlenre és érthetetlenre sikerült. Ha már 50. születésnapját ünnepli a titkosügynök, nem lett volna kézenfekvő legalább pár James Bondot (Craig, Brosnan, Connery, Moore) összehozni a színpadon. A show producereinek egyiküket sem sikerült a gálára meghívni, egyedül Halle Berryt tudták felvonultatni, aki mondjuk legalább Bond-lány. De ha erről az oldalról nézzük, akkor belőlük is össze lehetett volna hozni egy mutatós csokrot. Mennyivel ütősebb lett volna, ha Berry mellett mondjuk Eva Green, Olga Kurylenko, Denise Richards, Sophie Marceau, Teri Hatcher, Grace Jones, Fanke Janssen vagy Michelle Yeoh is felbukkant volna. Azért közülük egy-kettő biztosan ráért. 

Arról már nem is akarok beszélni, hogy az egész tisztelgés egy Bond-filmekből összevágott, színtelen, szagtalan montázs volt, amilyet - minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy - én is össze tudok rakni egy-két nap alatt. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy felcsendült azért (ismét változtatás nélkül) egy Bond-muzsika, a fantasztikus Shirley Bassey dala, akit tényleg minden elismerés megillett. De mennyivel izgalmasabb lett volna, ha egy csipet fantáziával és leleményességgel itt is összehoznak több Bond-dalt, olyan előadókat lehetett volna belecsempészni egy izgalmas medley-be, mint Sheryl Crow, Madonna, Tom Jones vagy Alicia Keys.

Azt meg végképp nem értem, hogyha már ennyire adott a helyzet, hogy éppen nagy esélyesként jelölve van egy Bond-dal, akkor miért nem fűzték hozzá ehhez a "megemlékezéshez" Adele dalát is. Miért kellett a remek énekesnőnek egy órával később, indokolatlanul színpadra lépnie. Persze értem én, hogy azért kellett külön szedni, mert így a Chicago teljes szereplőgárdája még egyszer színpadra léphetett, hogy átadják a legjobb betétdal díját... micsoda meglepetés... éppen Adele-nek!

Betétdalok... ha már itt tartunk, akkor az milyen már, hogy az öt dalból, hármat hallhattunk élőben is (A nyomorultak összesbe belecsempészték a "Suddenly"-t, Adele magányosan törte meg az este döcögős tempóját a "Skyfall"-lal, a kategória jelöltjeinek ismertetése végén pedig a Ted betétdalába, Norah Jones előadásában, is belehallgathattunk). A jelöltek között volt azonban két másik dal is. Velük mi lett? Ez pláne úgy érthetetlen, hogy tudjuk, a kimaradt dalok egyikét nem más énekli, mint napjaink szexszimbóluma, az énekesi oldaláról nem annyira ismert Scarlett Johansson. Ebben komolyan nem láttak semmilyen fantáziát? 

Nagy énekes pillanatnak szánták azt is, amikor a visszatérő Barbra Streisand a tavalyi évben elhunytakról szóló megemlékezés végén a tőle megszokott profizmussal rázendített a "The Way We Were"-re. Mindezt úgy tette, hogy az elhunytak közül kiemelte Marvin Hamlisch zeneszerzőt, és csak neki énekelt. Nem lett volna ízlésesebb és tiszteletteljesebb megoldás, ha Barbra Streisand bejött volna a színpadra, elmondja, mennyire szeretett Hamlisch-sel dolgozni, majd rázendít csodás dalára, és közben látjuk a tavalyi év további, neves "távozóit" szépen, tiszteletteljesen, azonos hangsúllyal? Nem így lett volna helyes? Ez nem jutott eszükbe vajon? Kezdem azt hinni, hogy jobb producere lettem volna az Oscarnak, mint ők. Na jó, elég az öntömjénezésből.

Na jó, elég a kritikából, azért én így is élveztem a gálát. Persze csak azért, mert fanatikus Oscar-rajongó vagyok. Nagyon sok olyan pillanat volt idén is, amit sokáig nem felejtek majd el. Ezekről is érdemes azért megemlékezni.

Pillanatok, amiket imádtam az idei gálán (belinkeltem a videókat is, hogy ti se maradjatok le róluk):

• Seth MacFarlane jól sikerült poénjai: Nagyot tetszettek a poénok Tommy Lee Jonesról, Rihannáékról, Jean Dujardinről, Mel Gibsonról, Don Cheadle felszabadításáról és az öregasszonynak titulált Jennifer Lawrence-ről.
• Seth MacFarlane énekelt: a "We Saw Your Boobs" parádés volt pláne a viccből grimaszoló színésznők reakcióival (kár, hogy kevés volt belőlük), és a gála végi "Looser" dalt is nagyon viccesnek találtam.
• Seth MacFarlane felszedi Sally Fieldet: a jelenet zseniális volt, pláne, hogy végre nyíltan mertek poénkodni az Oscar kiszámíthatóságával. A Flying Nun címszerepével befutott Sally Field azt mondja Seth MacFarlane-nek, hogy nem mehetek el veled, végig kell ülnöm a gálát, mert jelölt vagyok. Erre a házigazda úgy reagál, hogy "nem mindegy, úgyis Anne Hathaway nyer". Szakadtam a nevetéstől.   

• Jennifer Lawrence bárhol, bármiben, bármikor: a 22 éves színésznő most már hivatalosan is a legviccesebb csillaga Hollywoodnak. Akár a vörös szőnyegen, akár a színpad lépcsőin bukdácsolva, akár díjjal a kezében, akár sajtótájékoztatón, akár a backstage-ben Jack Nicholsonnal... annyira természetesen és naivan idióta, hogy azt öröm nézni. Egyszerre dívaként pózoló szexszimbólum és sztárvilágra rácsodálkozó, átlagos fiatal lány, egyszerűen zseniális! Halálosan szerelmes vagyok belé.

• Daniel Day-Lewis élete legjobb köszönőbeszédét sütötte el: nem elég, hogy tőle szokatlan módon, szellemesen poénkodott a díjat átadó Meryl Streeppel, még meghatóan szerelmet is vallott feleségének, és végül mindenkit megérintett, amikor elérzékenyülten, el-elcsukló hangon fejezte be a hálálkodást.
• Ang Lee érzelemdús köszönőbeszéde: ő egy igazi, tisztaszívű mágus, aki tényleg hisz a film varázserejében. Ráadásul Jane Fonda és Michael Douglas adta át neki a díjat. Nagy pillanat volt. Ang Lee másodszor nyert rendezőként Oscart, ennek ellenére legjobb film díjat még sosem nyertek a munkái.
• Adele könnyei: a már sokszor díjazott énekesnőt annyira meghatotta az Oscar-szobor, hogy köszönőbeszéde második mondata után elérzékenyült, és nem tudta folytatni a hálálkodást.
• Quvenzhané Wallis cukisága: a kilenc évesen Oscarra jelölt kislány talpraesettsége és bája üde színfolt volt a vörös szőnyegen. A gála utáni partin pedig tánctudását is megcsillogtatta.
• Christoph Waltz őszinte hálálkodása: a Tarantino filmekért már másodszor díjazott osztrák színész meghatottan tisztelgett a kategória többi jelöltje előtt, majd az őt világhírűvé tevő rendezőt méltatta.
• Ben Affleck meghatottsága: a rendezőként idén mellőzött sztárnak könnytől csillogott a szeme, amikor filmje forgatókönyvírója átvette az Oscart.
• Ted a színpadon: bár a szókimondó mackó poénjai nem arattak osztatlan sikert, de a technikai bravúr, ahogy a színpadra varázsolták, megér egy elismerést. 
• Végre egy holtverseny: rég láthattunk már holtversenyt a gálán, és olyan izgalmas tudni, hogy ilyen is előfordulhat. Még akkor is, ha a hangvágás kategóriában történik.

A legcikibb (még a producereknél is rosszabb) Kristen Stewart volt. A tehetséges gyerekszínészből a világ legkínosabb gnómjává avanzsáló "sztárocska" friss Arany Málna-díjasként bicegett be a gálára, ahol ismét bemutatta szokásos, élettelen, "citromba harapott lány" grimaszát, és a gerinctelenek esetlenségét meghazudtoló testtartását (mint amikor egy giliszta megpróbál a teste végére csatolt két, apró lábon járni, de újra és újra összebicsaklik). Vajon senkinek nem jutott még eszébe felpofozni ezt a csajt? Vagy fejbe lőni, hogy ne szenvedjen tovább?

Az Oscar idén sem tudott kitörni a rá jellemző unalomból. Egy ötletesebb producer és egy tehetséges rendező remek műsort tudott volna csinálni a nagyszerű Seth MacFarlane által vezetett gálából, de így maradt az értetlenkedés, és a fantáziátlan, lelketlen erőlködés. Lendület, ritmus és arányok nélkül az Oscar még mindig csak egy négyórás, vontatott cirkuszi mutatvány, ahol Hollywood önmagát fényezi néha megindító, néha túlcsorduló érzelgősséggel.

Egyébként annak, aki vicces és szórakoztató díjátadót akar látni, ajánlom az Independent Spirit Awards-ot, ami minimális költségvetése ellenére tele van kíméletlen csipkelődéssel, valamint szellemes és találó poénokkal, és ott a sztárokon is az látszik, hogy tényleg jól érzik magukat a kellemes vacsorával egybekötött esten (ellenben az Oscarral, ahol az idegesség terhe alatt roskadozva feszengnek szűkre szabott ruháikban). Lazaságban példát vehetne az Oscar az ISA-ról.

A két kedvencem az ISA-ról idén:

• A házigazda, Andy Samberg nyitánya és vicces üzenete az Oscar-gálának!
• A legjobb forgatókönyv kategória jelöltjeinek bemutatása során a szellemes alkotók arra hívták fel a figyelmet a BLR (Bad Lip Reading) segítségével, hogy milyen bénák lennének a jelölt filmek a remek forgatókönyv nélkül. 

Az idei Oscar-gála értékelése: 5.5/10