Rendezte: Michel Hazanavicius Hazai mozibemutató: február 23.
2011-ben fekete-fehér némafilmet rendezni nagy bátorságra vall. És azon nem is csodálkozom, hogy nem Hollywood vállalta be ezt a különös műfajfeltámasztó kísérletet. A francia Michel Hazanaviciusnak volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy elkészítse ezt a szótlan, színtelen mozit. Valószínűleg ő is tudta, hogy ez egy mindent vagy semmit vállalkozás, ami óriási kockázattal jár. De végül igaza lett. Bátraké a szerencse, tartja a mondás. A The Artist ugyanis az egész díjátadószezont végigtarolta, és 10 Oscar-jelölést szerzett. Most már én is tudom, hogy nem véletlenül. Ugyanis valóban a tavalyi év egyik legjobb mozijával van dolgunk. Egy nagyon régimódi, mégis modern némafilmmel, amit megtekintve egyetlen egy szó jutott eszembe: ügyes!
De most nem leszek ennyire szófukar, mert mindenféleképpen szeretném, ha sokan megnéznék a moziban ezt a XXI. századi remekművet. Nem is nevezném filmnek, inkább koncertre, könyvre, vagy festményre, archív fotósorozatra hasonlít az élmény. De ugyanakkor mégis nagyon film, az az igazi mozi. Ezt a műnemet erre találták ki, az ilyen filmek jelentették egykor a miérteket. Amikor az emberek még nem értették, hogy miért jó moziba járni. Sajnos ma sem értik igazán, de remélem, ha megnézik a The Artistot, akkor valamit mégis felfognak abból, hogy mire is szolgálnak a filmek. Mi a céljuk, miért találták ki őket?
Ez a nemes cél nem más, mint a szórakoztatás. És a The Artist ezt végig szem előtt tartja. Annyira romlatlan és bájos, hogy másfél órára megfeledkezünk arról, hogy a filmkészítés már rég nem erről szól. Ma már a nézők kizsákmányolása, a pénztermelés a cél. Mégis ez a némafilm képes arra, hogy visszarepítsen minket azokba a naiv időkbe, amikor még nem létezett az Alkonyat-széria és nem voltak Transformers filmek sem. Ez a mozi ünneplésének, a filmek diadalának, a hátsó szándékok nélküli, önzetlen szórakoztatásnak a meséje.
És maga a történet is a filmekről mesél. Az 1920-as évek végén járunk, Hollywoodban, ahol a népszerű némafilmes színész karrierje leáldozóban van. Az emberek már többet akarnak kapni a mozitól, hallani akarják a színészeket. A változások érzékenyen érintik főhősünket, nem tud, nem képes alkalmazkodni, hiszen minden, amit eddig csinált, amiért élt és amiért dolgozott, az egy pillanat alatt válik semmivé. Miközben a hangosfilm korszak népszerűséget hoz egykori rajongójának, ő szép lassan csődbe megy, a magánélete is romokban hever, és végül idegileg is összeomlik. Mégsem lesz a kilátástalanság meséje a The Artist, ami a legnagyobb drámát is derűvel, életigenléssel és lehetőségekkel oldja fel.
Hazanavicius ráadásul nem érte be annyival, hogy pusztán rendezett egy néma filmet. Nem azért csinálta, mert ez mennyire menő dolog már a XXI. században. Ő élt a műfaj kínálta lehetőségekkel, merészen kihasználta az ebben rejlő potenciált. És pimaszul, szemtelenül kicsit arcul is csapta a némafilmes Hollywoodot. Például főhősünk rémálmában megjelennek a rettegett hangok, a film végén pedig megszűnik az addigi csend. Briliáns húzások ezek, melyeket sokan istenkáromlásnak, szentségsértésnek tartanának, de Hazanavicius-nál remekül működnek. Hiszen nem gyalázza a némafilmeket, inkább hódol előttük, és a maga eszközeivel modernizálja őket. A néző pedig kellemes tehetetlenséget érez a moziban. Csak ülünk, és nem hiszünk a szemünknek (a fülünket ugyanis elvették tőlünk). Amikor például egyszer megjelenik egy nagy BANG felirat a vásznon, nem tudjuk, mi történt. Hallanunk kellene, ahhoz, hogy értsük, de hát nem hallunk semmit. Kicsit olyan élmény ez, mint végigsétálni a Láthatatlan kiállításon. Az érzékszerveink áldozatává válunk, de szerencsére nem élnek ezzel vissza, csak így szórakoztatnak bennünket.
Ahhoz, hogy a The Artist jól működjön, fantasztikus színészekre volt szükség. Jean Dujardinnek már csak a megjelenése is felidézi a régi Hollywood aranykorát. Sármos, elegáns és exhibicionista. Önimádó némafilmes, aki semmit nem tud komolyan venni. Szórakozik csupán, mert az a foglalkozása, hogy szórakoztasson. Túljátszott gesztusaival, paródia szerű arcjátékával mégsem válik nevetségessé. Együtt tudunk érezni vele, amikor a padlóra kerül, kiszolgáltatottsága és kétségbeesése beköltözik a mi szívünkbe is.
Mellette a rendező feleségének, Bérénice Bejónak jutott nagyobb szerep a bizonyításra, és ő is parádésan él vele. A benne rejlő báj és gőg keveréke teszi lehetővé, hogy elhiggyük neki azt is, amikor ő csak egy egyszerű, szeretetreméltó lány, és azt is, amikor a filmvilág legnagyobb dívája. A két főszereplő mellett John Goodman is tudatja velünk, hogy minden műfajban remekül megállja a helyé, na és Uggie, a kutyus, akinek szintén varázslatos pillanatokat köszönhetünk.
A filmben minden díszlet, minden jelmez, minden smink, minden kamerabeállítás, kompozíció, mozgás csak fokozza az összhatást, még jobban elvarázsol minket, segít visszaugrani az időben, és végigjárni a '20-as, '30-as évek Amerikájának filmszínházait. A legnagyobb ereje mégis a zenének van. Ludovico Bource nosztalgikus dallamai karcosak és szentimentálisak, mégsem válnak erőltetetté. Lágyan ringatózik a képpel együtt a zene, és a szavak helyett is a melódiák mesélnek nekünk. Fantasztikus teljesítmény.
Azt gondolom, hogy nagyon sokat veszítenek azok, akik nem nézik meg ezt a csodálatos filmet a moziban. Mert ennek minden egyes képkockája tele van élettel. Épp a szavaktól való megfosztottsága teszi még többé. Mert többnek kell lennie ahhoz, hogy így is szórakoztathasson. Látványos, szívbe markoló, bájos, elragadó és mindenek felett szórakoztató. Ráadásul Hazanavicius a némafilmek előtti tisztelgés álcája mögött napjaink hollywoodi filmkészítésének is ad egy nagy pofont. Hiszen megmutatja, hogy lehet ezt nyereségvágy és önzés nélkül is csinálni. Pusztán szeretetből, pusztán azért, hogy szórakoztasson. Ügyes volt! Bravó!
A The Artist-A némafilmes 10 Oscar-jelölést szerzett:
film - Thomas Langman, producer
rendezés - Michel Hazanavicius
férfi főszereplő - Jean Dujardin
női mellékszereplő - Bérénice Bejo
eredeti forgatókönyv - Michel Hazanavicius
eredeti filmzene - Ludovico Bource
operatőr - Guillaume Shiffman
vágás - Anne-Sophie Bion és Michel Hazanavicius
művészeti rendezés - Laurence Bennett és Robert Gould
A két főszereplő mellett John Goodman is tudatja velünk, hogy minden műfajban remekül megállja a helyé, na és Uggie, a kutyus, akinek szintén varázslatos pillanatokat köszönhetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése