Név: Lars Trier
Született: 1956. április 30., Koppenhága/Dánia
Családi állapota: második feleségét fogyasztja, két házasságából négy gyermeke van
Leghíresebb filmjei: A bűn lélektana, Európa, A briodalom, Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben, Dogville, Manderlay, Antikrisztus, Melankólia
Díjai: Oscar- és Golden Globe.jelölés (mindkettő betétdal kategóriában), a Cannes-i Filmfesztivál hat díja (köztük egy Arany Pálma), az Európai Filmfesztivál négy díja (köztük két legjobb rendezés díj)
Megkerülhetetlen személye ő a modern filmkészítésnek, egyszerre úttörő, forradalmár és ellenforradalmár. Koppenhágában született, zsidó származású szülei pedig szabadgondolkodású nudisták voltak (Lars később megkeresztelkedett), akiknek otthona nem volt az erős érzelmektől zajos, fiuknak sem szabtak határokat. Ezek alapján már érthetőbb vajon hogyan torzult Lars elméje a filmjeiből megismert irányban. Anyjának halálos ágyánál ráadásul azt is megtudta, hogy nem az az apja, akit annak hitt, hanem egy másik férfi, akivel megpróbálta tartani a kapcsolatot, de nem járt sikerrel. A fiatal fiú már 11 éves korában a mozi felé fordult, ugyanis a filmekből ismerhette meg azt a világot, ami a különc család házának falai közül alig-alig látszott. Super 8-as kamerájával már kiskorában is filmeket forgatott, és később sem tért le erről a pályáról.
1979-ben jelentkezett a Dán Nemzeti Filmiskolába, ahol társai nevéhez hozzáragasztották a von szócskát, amit meg is őrzött, és most már így használja szerzői nevét. Az iskolában már jópár kisfilmet letett az asztalra, melyek közül kettővel el is nyerte a Müncheni Nemzetközi Filmfesztivál filmes iskolák tanulóinak jár díját. Egy évvel a suli vége után megrendezte A bűn lélektana című nagysikerű moziját, mely Tarkovszkij és Orson Welles munkásságára reflektált, és melynek sárgásított monokróm képeiért technikai elismerést kapott a Cannes-i Filmfesztiválon.
A film az Európa-trilógia első darabja volt, melyet két másik kritikuskedvenc mozi, a Járvány és az Európa (Zentropa, mely Cannes-ban a zsűri különdíját nyerte el) követett. Lars von Trier ezután is megmaradta trilógiáknál. A mozi mellett ráadásul a televíziós műfajban is letett egy örökbecsű darabot az asztalra. A birodalom című minisorozat David Lynchet idéző szürrealitása hozta meg számára az első, igazi közönségsikert (bár ez is háromévados, trilógiának készült, végül csak kettő széria készült el).
1995-ben Thomas Vinterberg rendezővel (Az esküvő) együtt találták ki a Dogma-mozgalmat, ami egy olyan, jellegzetesen skandináv filmes irányzattű nőtte ki magát, melyben az alkotók szigorú szabályokhoz kötik a filmkészítést: nem forgatnak stúdióban, csak kézikamerával lehet forgatni, nincsenek effektek, stb. Ennek első von Trier darabja a méltán népszerű Hullámtörés volt, mely az Aranyszív-trilógia nyitódarabja (ebben a hármas csokorban olyan filmeket készített, melyeknek középpontjában a csupaszív, törékeny nő áll, akit általában megaláznak, kihasználnak).
A Hullámtörés egy nő szívszorító története, akinek férje lebénul, és azt kéri tőle, hogy mivel vele már nem tud, más férfiakkal szexeljen, és mesélje el neki a részleteket. A könnyfakasztó alkotás világsztárt csinált az Oscar-jelölést is szerző Emily Watsonból, von Triernek pedig meghozta az Zsűri Nagydíját Cannes-ban. A trilógia következő darabja a szexuálisan túlfűtött Idióták volt, és nem ez volt az első és utolsó eset, hogy a kultrendező a pornó irányába kacsingatott. Filmes cége több, nőközpontú hardcore, erotikus filmet is készített, melyben bizonyos szervek közelről mutogatása helyett a történeten volt az igazi hangsúly. Éppen ezért a Cosmopolitan az egyik filmjüket, a Pink Prisont választotta minden idők legjobb nőknek készült pornó filmjének.
De térjünk vissza a mozikhoz. Lars von Trier az Aranyszív-trilógiát a Táncos a sötétben című musicallel zárta. A Björk főszereplésével készült film egy alig látó, gyári munkásnőről szól, aki arra gyűjt pénzt, hogy a fiát megoperáltassa, és ezzel megmentse az öröklődő szembetegségtől. A zenés betétekkel teletűzdelt szívszaggató mozi Oscar-jelölést szerzett a legjobb betétdal kategóriában, ennek a nagyszerű Björk-von Trier dalnak köszönhetően.
Bár a film Arany Pálmát hozott a rendezőnek, és cannes-i legjobb színésznő díjat Björknek, itt kezdődött el a már ekkor is megosztó rendező kálváriája. Az izlandi énekesnő ugyanis nőgyűlölőnek és emberkínzónak nevezte von Triert a megterhelő forgatás után. Sőt, a stábtagok szerint vitáik többször odáig fajultak, hogy az embertelen szadizmusról szajkózó Björk leköpte Larsot a felvételek alatt. A páros egyébként a cannes-i vörös szőnyegen mégis együtt mosolygott, de az alternatív zenei irányzat koronázatlan királynője kijelentette, soha többé nem szerepel mozifilmben, és egy évre visszavonult, hogy kiheverje a von Trier okozta sokkot.
A nőgyűlölő jelzőt, és azt, hogy alaposan megkínozza a színésznőit, azóta sem tudta lemosni magáról a rendező, sőt még rá is erősített következő filmjével, a Dogville-lel, melyet az Amerika-trilógia nyitó darabjaként készített a mester (és mely egy színházi színpadon játszódik krétával rajzolt díszletek között). A film főszerepét Nicole Kidman vállalta el, akit többek között egy falunyi férfi erőszakol meg, használ ki, és ver láncra a filmben. A színésznő élete alakítását nyújtja a moziban, és a forgatás végén többször fogadkozott, hogy a trilógia további darabjaiban is szívesen elvállalja a főszerepet.
Aztán láss csodát, a következő film előkészítése során összeegyeztethetetlen időbeosztása miatt mégsem volt hajlandó még egyszer Lars von Trier kezei alatt dolgozni. A Manderlay főszerepét a sokkal kevésbé ismert, és kevésbé tehetséges Bryce Dallas Howardra bízták, de a mozi Nicole nélkül már nem szólt akkorát, mint a trilógia nyitófilmje. Bár botrány itt is volt. Az Oscar-jelölt John C. Reilly ugyanis kilépett a produkcióból, miután megtudta, hogy az egyik jelenetben levágnak egy szamarat, és annak húsából esznek.
Az Amerika-trilógia befejező darabjával, a Washingtonnal azóta is adós a rendező, aki ezek után megírta a Kedves Wendy forgatókönyvét (melyet dogmás cimborája, Thomas Vinterberg rendezett), majd visszatért A birodalom által kijelölt sötét, horrorisztikus, szürreális útra. Az Antikrisztus már-már nézhetetlenül borzalmasra és provokatívra sikeredett. A gyászoló párról szóló beteg vízió Isten halálát hirdette, és azt, hogy a Föld erőit a Sátán irányítja. Nem is csoda, hogy a mozi után (ami szintén cannes-i legjobb színésznő díjat hozott a főszereplőnek, Charlotte Gainbourg-nek) sokan magát Lars von Triert kiáltották ki Antikrisztusnak.
Őt azonban nem zavarták a támadások. Mindig is azt vallotta, hogy a jó film olyan, mint a kavics a cipőnkben. Ki kell, hogy hozzon a sodrunkból! Fel kell, hogy bosszantson! Ennek ellenére legújabb filmje, a most bemutatott Melankólia nem próbál sem provokatív, sem bosszantó, sem nézhetetlen lenni. Cserébe elég szürreális. A film a Földet elpusztító új bolygó közeledésére reagáló testvérpár története, mely ismét két tehetséges színésznőt igényelt a főszerepekre. És most először a rendező pályája során egy színésznő, Charlotte Gainsbourg másodszor is igent mondott Lars felkérésére, és egyedüli nőként ő az, aki két (ráadásul egymást követő) von Trier moziban is főbb szerepet játszott (férfi színészekből több ilyen is akad, hiszen Jean-Marc Barr, Udo Kier, Stellan Skarsgard a rendező kedvencei, és jóbarátai, így rájuk mindig szívesen oszt egy-egy szerepet). Charlotte mellé eredetileg Penelope Cruzt szemelte ki a mester, de ő a terhessége miatt nem tudta elvállalni a szerepet. Helyette az elvonóról frissen kiengedett Kirsten Dunst ugrott be a produkcióba, aki pályája legfényesebb alakításával és keblei mutogatásával hálálta meg a lehetőséget, melyért természetesen, már mondanom sem kell, ő is megkapta a legjobb színésznőnek járó cannes-i díjat.
De természetesen a kritikai siker mellett a botrányra sem kellett sokat várni. A rendező a Cannes-i Filmfesztivál sajtótájékoztatóján Hitlerrel viccelődött, és magát nácinak nevezte. Bár csak tréfált, a főszervezők mégis nem kívánatos személynek nyilvánították von Triert, és kitiltották a fesztiválról. A rendező azóta bocsánatot kért, de továbbra sem térhet vissza a Francia Riviéra filmes mustrájára.
Annyit tehát mindenféleképpen elmondhatunk, hogy Lars von Trier megosztó személyiség, viszont kérdés nélkül zseni is egyben. Egy kiváló filmes, aki munkáiban az emberi lélek mélyére ás, és nem fél fájdalmat okozni a nézőknek, ahogy színészeinek sem. Ért a nőkhöz, annak ellenére, hogy nőgyűlölőnek nevezik, csodálatos filmeket készít róluk.
Legközelebb például a The Nymphomaniac című filmtervét szeretné elkészíteni, mely a gyengébbik nem szexuális öntudatra ébredéséről szól majd. Nincs még egy rendező, aki ilyen összetett és lehetőségekben gazdag szerepet osztott színésznőkre, és nincs még egy, aki ennyi színésznőt juttatott Cannes-ban díjhoz. Ő egyszerre a rendező, aki a nők szakértője, és egyszerre a férfi, aki tart tőlük, és szeretné kiismerni a gyengébbik nemet. Azt gondolom, hogy von Trier filmjeiből nemcsak mi, férfiak tanulhatunk, de a hölgyek is. Az ő munkáit ugyanis mindig érdemes megnézni, mert lehet, hogy felbosszant, lehet, hogy dühössé tesz, de nála több érzelmet kevés rendező tud kiváltani a nézőkből.
A világ legismertebb és legmeghatározóbb dán rendezője, akinek különleges, szürreális, gyakran lehangoló, mégis mindig a lelkünkbe gázoló vízióit a világ minden táján elismerik, és istenítik. Lars von Trier neve mára fogalommá vált. Vagyis sok fogalom szinonimájává. Emlegetik antikrisztusként, nőgyűlölőként, nőkínzóként, örök depressziósként, a puritán Dogma-irányzat alapítójaként, Cannes-ból kitiltott rendezőként, a fóbiák rabjaként (nem szeret utazni, sosem járt még Amerikában), makacs őrültként, és szárnyaló elméjű látnokként is. Ráadásul rá ez mind igaz is.
A legösszeférhetetlenebb rendező annak ellenére, hogy indulatokat vált ki mind a nézők, mind kollégái körében, ma már nemcsak tananyag, de példakép is. Quentin Tarantino szerint a Dogville minden idők legjobb kézirata, az Oscar-jelölt Paul Thomas Anderson még von Trier bőröndjeit is szívesen cipelné, csakhogy a közelében lehessen, Martin Scorsese szerint a Hullámtörés a '90-es évek egyik legjobb filmje, míg Johnny Depp egy interjújában kijelentette, csak arra vár, hogy von Trier végre felhívja, hogy van számára egy szerepajánlata.



1995-ben Thomas Vinterberg rendezővel (Az esküvő) együtt találták ki a Dogma-mozgalmat, ami egy olyan, jellegzetesen skandináv filmes irányzattű nőtte ki magát, melyben az alkotók szigorú szabályokhoz kötik a filmkészítést: nem forgatnak stúdióban, csak kézikamerával lehet forgatni, nincsenek effektek, stb. Ennek első von Trier darabja a méltán népszerű Hullámtörés volt, mely az Aranyszív-trilógia nyitódarabja (ebben a hármas csokorban olyan filmeket készített, melyeknek középpontjában a csupaszív, törékeny nő áll, akit általában megaláznak, kihasználnak).

De térjünk vissza a mozikhoz. Lars von Trier az Aranyszív-trilógiát a Táncos a sötétben című musicallel zárta. A Björk főszereplésével készült film egy alig látó, gyári munkásnőről szól, aki arra gyűjt pénzt, hogy a fiát megoperáltassa, és ezzel megmentse az öröklődő szembetegségtől. A zenés betétekkel teletűzdelt szívszaggató mozi Oscar-jelölést szerzett a legjobb betétdal kategóriában, ennek a nagyszerű Björk-von Trier dalnak köszönhetően.
A nőgyűlölő jelzőt, és azt, hogy alaposan megkínozza a színésznőit, azóta sem tudta lemosni magáról a rendező, sőt még rá is erősített következő filmjével, a Dogville-lel, melyet az Amerika-trilógia nyitó darabjaként készített a mester (és mely egy színházi színpadon játszódik krétával rajzolt díszletek között). A film főszerepét Nicole Kidman vállalta el, akit többek között egy falunyi férfi erőszakol meg, használ ki, és ver láncra a filmben. A színésznő élete alakítását nyújtja a moziban, és a forgatás végén többször fogadkozott, hogy a trilógia további darabjaiban is szívesen elvállalja a főszerepet.




Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése