Rendezte: Lars von Trier
Lars von Trier szerint legújabb filmjét, a Melankóliát leginkább James Cameron nagysikerű Titanicjához lehet hasonlítani. Hát annyit bizonyosan állíthatok, hogy valószínűleg csak tréfált. A két filmben ugyanis annyi a közös, hogy előre tudjuk, mi lesz a sztori vége. Ott a hajó süllyedt el, itt a bolygónk pusztul el. De ennek ellenére a DiCaprióért könnyeket hullató nézőknek nem ajánlom ezt a filmet. Mindenki másnak viszont igen. Von Trier ugyanis újabb gyöngyszemet tett le az asztalra.
A megosztó rendező, aki sokak szerint maga az Ördög, ezúttal sem kíméli a nézőt. Újabb darabot szakít ki depressziós lelkéből, sötétbe borult elméjéből, és ezt ismét a filmvásznon át prezentálja nekünk. Nem köntörfalaz, nem kegyelmez, nyílt és őszinte üzenet ez a világnak. Azonban a dán dogma-irányzat jeles képviselőjétől megszokott bántó brutalitás, és gyomorforgató naturalizmus (ahogy azt a kiakasztó Antikrisztusban is láthattuk) ezúttal elmarad. Most nincs provokáció, nincs polgárpukkasztás. Halk és lassú lélekgyilkolás folyik a vásznon, gondolatébresztés és haláltánc különös egyvelege.
A Föld halálra van ítélve. Egy Melancholia nevű bolygó ugyanis pontosan felénk tart, hogy egy látványos ütközés kíséretében mindent elpusztítson, ami élő. Lars Von Trier filmje az Apokalipszissel, a világvégével kezdődik, és legalább olyan látványosan mutatja be nekünk bolygónk pusztulását, mint ahogy Terrence Malick a világ születését reprezentálja Az élet fájában.
A történet vége miatt innentől kezdve nem kell aggódnunk. Lépjünk is vissza a múltba, a Föld utolsó óráiba, és ismerjünk meg egy testvérpárt, akiknek utolsó napjait két külön fejezetben tárja elénk a méltán kultrendezőnek tartott mester.
Rajtuk kívül ott van még a család valamint a barátok: a bárgyú, de szerető férj-jelölt (a True Blood sztár Alexander Skarsgard apjával egy filmben), a megkeseredett, gúnyos anya (Charlotte Rampling még egy ilyen kis szerepbe is briliáns), a válás óta nőcsábásznak felcsapó, felelőtlen apa (John Hurt keserűen humoros alakítása), Claire gyakorlatias és türelmetlen férje (Kiefer Sutherland végre elesett és emberi), a pénzéhes és anyagias főnök (Stellan Skarsgard hibátlan epizódszereplése), az aggodalmaskodó és hisztérikus esküvőszervező (Udo Kier ezúttal egy apró szerepbe varázsol színeket), és egy ártatlan gyermek (Cameron Spurr). Justine a saját esküvőjén is csak sodródik az eseményekkel. Nincsenek döntései, nincsenek vágyai, nincs célja sem. El-elalszik, a fűre pisil, elzarándokol egy teleszkóphoz, szerető férje helyett egy vadidegennel szexel, beül egy kád vízbe, táncol, próbál beszélgetni, de senki sem kíváncsi rá.
A gyönyörűen fényképezett és szépen alázenélt esküvő bizarrá, groteszkké válik. Az ember nem is érti igazán, mi folyik itt. Egy, az égboltról eltűnt csillag, egy megtorpanó ló tűnnek a legfontosabb jelenetnek a már előre ismert végkifejlett szempontjából. Káosz! A néző csak ül, és néz, de nem érti, mi történik. Lars von Trier ehhez ért, viszont az eszközök újak. Itt most a látvány dominál, az illusztrálja a lelki változásokat. És a botrány helyett ezúttal melankólia, a depresszió indokolatlan és megfoghatatlan megnyilvánulásai viszik előre a sztorit. Vagy éppen hátra?
Claire, a gondoskodó családanya aggódik. Bár tudós férje szerint nem kell félniük a Föld felé közeledő új bolygótól, a Melancholiától, mivel a hatalmas égitest elkerüli majd bolygónkat, ő mégis retteg. Fél, hogy a családtagjai meghalnak. Szeretné biztonságban tudni a fiát, jó felesége akar lenni a férjének, és még gondoskodik súlyos beteg testvéréről, Justine-ről is. Ahogy azonban a bolygó egyre inkább közeledik a Föld felé, egyre kétségbeesettebbé válik. Fél attól, hogy elveszik az élet, és vele együtt az örömök is. Ellenben depressziós testvérével, aki teljesen kivirul, és egyre boldogabban várja a pusztulást. Az elkerülhetetlen vég végül mindent megsemmisít. A depressziót és az örömöt is. A két testvér a visszájára fordul. Most az eddig elesett húg ragadja meg a gyász terhe alatt összeroppanó nővér kezét. Így mosódnak el Lars von Trier gondolatai, érzései és hangulatai az anyagi világ pusztulásának fényében. Hiszen a végén nem számít, ki hogyan élt, ki kit szeretett.
A Melancholia komplex, bonyolult, és összetett film, és bár nem értjük meg teljesen a miérteket, az okokat, a mozgatóerőket, mégis érezzük a filmet. Ez nagyban a két főszereplő parádés alakításának is köszönhető. Kirsten Dunst (aki Cannes-ban a legjobb színésznő díját is elnyerte, és aki bár azt mondta, csak Almodovar kedvéért lenne hajlandó levetkőzni a vásznon, most mégis ledobja a textilt) karrierje legjobb alakítását nyújtja a depressziós, kiszolgáltatott, és a film végére egyre inkább magára találó, pesszimista húg szerepében. Tébolyodott, magatehetetlen és megrendítő játéka miatt a melankólia elszabadul a vásznon. Charlotte Gainsbourg pedig zsinórban másodszor remekel Lars von Trier kezei között. Ezúttal ő hozza a melegséget, a színeket a vászonra, ő tartja kezében a gyeplőt, ő kontrolálja a tobzódó érzelmeket az életigenlő, és éppen ezért az élet elvesztése miatt aggódó anya és testvér szerepében.
A Melankólia értékelése: 8/10
Lars von Trier szerint legújabb filmjét, a Melankóliát leginkább James Cameron nagysikerű Titanicjához lehet hasonlítani. Hát annyit bizonyosan állíthatok, hogy valószínűleg csak tréfált. A két filmben ugyanis annyi a közös, hogy előre tudjuk, mi lesz a sztori vége. Ott a hajó süllyedt el, itt a bolygónk pusztul el. De ennek ellenére a DiCaprióért könnyeket hullató nézőknek nem ajánlom ezt a filmet. Mindenki másnak viszont igen. Von Trier ugyanis újabb gyöngyszemet tett le az asztalra.
A megosztó rendező, aki sokak szerint maga az Ördög, ezúttal sem kíméli a nézőt. Újabb darabot szakít ki depressziós lelkéből, sötétbe borult elméjéből, és ezt ismét a filmvásznon át prezentálja nekünk. Nem köntörfalaz, nem kegyelmez, nyílt és őszinte üzenet ez a világnak. Azonban a dán dogma-irányzat jeles képviselőjétől megszokott bántó brutalitás, és gyomorforgató naturalizmus (ahogy azt a kiakasztó Antikrisztusban is láthattuk) ezúttal elmarad. Most nincs provokáció, nincs polgárpukkasztás. Halk és lassú lélekgyilkolás folyik a vásznon, gondolatébresztés és haláltánc különös egyvelege.
Chapter One
Justine
Justine depressziós, kilátástalan, boldogtalan és nincs semmi az életben, ami mosolyra fakaszthatná. Nincs értelme a létezésének, és szinte már csak vegetál. Pedig minden oka meglenne a boldogságra, hiszen esküvőre készül, a férje rajongva imádja, és a kedvéért családja minden tagja összeverődik egy hatalmas birtokon, hogy őt ünnepeljék. A testvére, Claire szervezte neki a lagzit, aki gondoskodó, odaadó és bizakodó. Ő Justine tökéletes ellentéte, a boldog családanya, aki bár nem magáért él és dolgozik, mégis örömet lel abban, amit csinál, szereti a mindennapok rutinját.
Rajtuk kívül ott van még a család valamint a barátok: a bárgyú, de szerető férj-jelölt (a True Blood sztár Alexander Skarsgard apjával egy filmben), a megkeseredett, gúnyos anya (Charlotte Rampling még egy ilyen kis szerepbe is briliáns), a válás óta nőcsábásznak felcsapó, felelőtlen apa (John Hurt keserűen humoros alakítása), Claire gyakorlatias és türelmetlen férje (Kiefer Sutherland végre elesett és emberi), a pénzéhes és anyagias főnök (Stellan Skarsgard hibátlan epizódszereplése), az aggodalmaskodó és hisztérikus esküvőszervező (Udo Kier ezúttal egy apró szerepbe varázsol színeket), és egy ártatlan gyermek (Cameron Spurr). Justine a saját esküvőjén is csak sodródik az eseményekkel. Nincsenek döntései, nincsenek vágyai, nincs célja sem. El-elalszik, a fűre pisil, elzarándokol egy teleszkóphoz, szerető férje helyett egy vadidegennel szexel, beül egy kád vízbe, táncol, próbál beszélgetni, de senki sem kíváncsi rá.
Chapter Two
Claire
A Melancholia komplex, bonyolult, és összetett film, és bár nem értjük meg teljesen a miérteket, az okokat, a mozgatóerőket, mégis érezzük a filmet. Ez nagyban a két főszereplő parádés alakításának is köszönhető. Kirsten Dunst (aki Cannes-ban a legjobb színésznő díját is elnyerte, és aki bár azt mondta, csak Almodovar kedvéért lenne hajlandó levetkőzni a vásznon, most mégis ledobja a textilt) karrierje legjobb alakítását nyújtja a depressziós, kiszolgáltatott, és a film végére egyre inkább magára találó, pesszimista húg szerepében. Tébolyodott, magatehetetlen és megrendítő játéka miatt a melankólia elszabadul a vásznon. Charlotte Gainsbourg pedig zsinórban másodszor remekel Lars von Trier kezei között. Ezúttal ő hozza a melegséget, a színeket a vászonra, ő tartja kezében a gyeplőt, ő kontrolálja a tobzódó érzelmeket az életigenlő, és éppen ezért az élet elvesztése miatt aggódó anya és testvér szerepében.
Lars von Trier megmutatja nekünk az emberi elme kettősségét. Azt az oldalt, amikor nem találunk semmi szépet, semmi boldogat az életben, éppen ezért megváltásként tekintünk a pusztulásra. És azt, amikor ezer szállal kötődünk az élethez, éppen ezért próbáljuk kétségbeesetten elkerülni a véget. A dán rendezőnél megszűnnek a határok a két gondolati sík között, hiszen gyaníthatóan a saját elméje is erre a kettősségre épül. Ehhez az ősi ellentmondáshoz, az elégedetlenség és a megelégedés, a küzdelem és a beletőrödés minden egyes emberben meglévő harcához a világvége csak ürügy, hogy megmutassa a lét kiszolgáltatottságát, a depresszív érzések sokszínűségét. Még egy ilyen egyetemes pusztulást is többféleképpen élhet meg az ember. Éppen ezért nem is számít az anyagi világ, nem számítanak a kézzel fogható dolgok. Az ember az életét a fejében éli le, a szívében érzi, a lelkében őrzi. Minden az egyénben dől el. Mi döntjük el, mikor jön el a világvége, és azt is, hogy örülünk-e neki. Mi döntjük el, hogy a Melankólia neki ütközzön-e a bolygónknak. Mi döntjük el, hogy átadjuk-e érzéseinket a depressziónak. Istenhez ennek semmi köze sincs, maximum Lars von Trierhez.
A Melankólia értékelése: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése