Rendezte: Tate Taylor
Hazai mozibemutató: 2011. november 3.
Egy film attól még nem lesz jó mozi, hogy sok nagyszerű színész játszik benne. Sokszor láttam már dugába dőlni ilyen produkciókat, de szerencsére A segítség nem ilyen. Itt a népes, kritikuskedvenc szereplőgárda remekül megállja a helyét, a színészek kiegészítik egymást, és mindenkin látszik, hogy szívből csinálja a dolgát. És ez a legfontosabb erénye A segítségnek: a szíve, és abból óriási jutott neki. Ráadásul a mi szívünkre is nagy hatással van. Nem véletlenül lett óriási kasszasiker az Egyesült Államokban. Könnyfakasztó, gyomorbavágó, elgondolkodtató, az igazságérzetünket bántó, mégsem túl direkt, mégsem hatásvadász. Nehéz az ilyen témájú (nehézsorsú cselédek) moziknál megtalálni az egészséges határvonalat a valós érzelmek és a túlzás között, de A segítség stabilan megáll a pengeélen, nem válik önsajnáltató, szánalmat gerjesztő alkotássá. Itt mindenki megőrzi a méltóságát, legyen jó vagy gonosz, legyen fehér vagy fekete, legyen nő vagy... Na igen, férfiakat ne nagyon keressünk ebben a filmben.
Kathryn Stockett regénye Amerikában nagy sikernek örvend, mert új nézőpontból, a cselédek szemszögéből mutatja be, hogy milyen az élet a Mississippi-béli Jacksonban. A könyv a '60-as évekbe repít vissza bennünket, amikor a gyermekeket potyogtató leányanyák még nem voltak elég érettek sem a háziasszonyi teendők ellátásához, sem a gyerekneveléshez. A megindító és tabudöngető regény megfilmesítési jogát Stockett gyerekkori jó barátjának, Tate Taylornak adta, bár a rendezőnek korábban nem volt tapasztalata nagyjátékfilmek terén.
Taylor először átírta filmre a terjedelmes történetet, és szerencsére nagyon érzékenyen és figyelmesen bánt az alapanyaggal. A Jacksonba hazatérő Skeeter lett a sztori főhőse, aki nagy dobásra készül, szeretne írni egy polgárpukkasztó regényt a cselédek szemszögéből. Ehhez azonban interjúalanyok kellenek, és a megaláztatásairól szívesen beszélő cselédék elég ritkák a városban. Miközben Skeeter szép lassan szövetségesekre talál, és egyre több fájdalmas történetet hall barátnői cselédjeitől, maga is egyre inkább érintetté válik. Bár a főszerepet a tehetséges és gyönyörű Emma Stone-ra bízta a rendező, mégis az ő karaktere a legkevésbé kidolgozott a filmben, így a legnagyobb labdákat nem ő üti le.
Viola Davisről eddig is tudtuk, hogy kiváló színésznő, de most meg is kapja a tehetségéhez mérten komoly kihívást. Aibileen szerepében ő felel a drámáért, minden rezdülése, az arcjátéka és a szavai is érzelmekkel telítődnek, és bármikor bukkan fel a színen, mindig készülnünk kell zsebkendővel. Olyan alázattal és rendíthetetlen méltósággal játssza ezt a karaktert, hogy egyből azt érezzük, ismerjük ezt a nőt, együtt érzünk vele, megértjük, min megy keresztül. Finom, mégis heroikus alakítás ez (az év egyik legjobb női alakítása), ami már meghozta a Színészek Céhe és a Kritikusok Díját is a színésznőnek.
De a mellékszerepekben sem spóroltak a tehetségekkel. Számomra Jessica Chastain alakítása volt Davis mellett a legnagyszerűbb a filmben. A tavalyi év nagy felfedezettje úgy képes hebrencs fruskából sokadszorra elvetélő, megtört asszonnyá változni, mintha mindez a legegyszerűbb színészi feladat lenne. Hiteles akkor is, amikor nevettet, és hiteles akkor is, amikor könnyeket fakaszt. Abban a jelenetben pedig, mikor a "barátnői" elbújnak előle, a szívünk összeszorul a magalázottságától. De nem marad el sokkal tőle az Oscar-várományos Octavia Spencer sem, aki komikai repertoárja javát felvonultatja a nagyszájú, öntörvényű cselédlány, Minnie szerepében. Spencer látványos és szórakoztató alakításában képes elrejteni a mélységeket, és eközben végig szimpatikus és szerethető marad.
De ha valaki azt hinné, hogy ezzel végére értünk a filmbéli remek színészi teljesítményeknek, akkor téved. Ki kell még emelnem Skeeter anyjának szerepében a mindig kiváló Allison Janneyt, aztán Sissy Spaceket, akinek alig jut szerep a történetben, de így is ontja a poénokat, a legendás afroamerikai színésznőt, Cicely Tysont, a könyvkiadó szigorú főnökét Mary Steenburgent és az utálatos Hilly szerepében Bryce Dallas Howardot is, bár nekem az ő alakítása kicsit sablonos volt, már-már paródiába hajló.
Adott volt tehát egy remek alaptörténet, és jópár fantasztikus színész, innen már Tate Taylor rendezőn múlt, hogy mit hoz ki belőlük. És szerencsére nem nagyon avatkozott bele a filmkészítésbe. Kicsit olyan érzésem volt, miközben a moziban ültem, hogy a színészek mindenféle utasítások nélkül maguktól parádéztak ezekben a jutalomszerepekben, és a film hosszán, és itt-ott terjengősre szabott jelenetein is azt éreztem, hogy Taylor nem akart gátat szabni ennek a varázslatos együttműködésnek. Ez ugyan a rendező értékeléséből sokat levon, de a filmje alig lett ezzel kevesebb, hiszen ez tipikusan az a mese, ahol a főhősök, és nem a körítés a lényeg.
Hogyha elfogadjuk azt, hogy a tavalyi a színésznők éve volt a moziban (márpedig miért ne tennék, ha mindenki ezt mondja), akkor az nagyban köszönhető A segítségnek. Ez a szinte kivétel nélkül női szereposztású mozi ugyanis pont a nők méltóságának, jogainak és útkeresésének története. Igazi feminista darab, ami évek múlva is remek hivatkozási alap lesz. Kár, hogy a rendező még nem volt teljesen felkészülve erre a feladatra, de így is büszke lehet arra, amit összehozott. A segítség olyan, mint egy jó dzsembori, csak itt nem zenészek ülnek össze, hogy improvizatív módon szórakoztassák egymást, hanem napjaink legkiválóbb színésznői lubickolnak a szerepeikben és élvezik egymás társaságának minden egyes percét.
A segítség 4 Oscar-jelölést szerzett:
- film - Brunson Green, Chris Columbus és Michael Barnathan, producerek
- női főszereplő - Viola Davis
- női mellékszereplő - Jessica Chastain
- női mellékszereplő - Octavia Spencer
A segítség értékelése: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése